Vannak helyek

ahol az ember valahogy sűrübben ő maga, tisztább és olyan mintha már majdnem megértené. Érzi, hogy van több, de kicsi ahhoz, hogy megfogalmazza, és végérvényessen megragadja, azaz nem elég hozzá, hogy tudja is, ne csak érezze. Aztán jön valami nagyon evilásgi és hétköznapi és az egészről meg is feledkezik mint káprázatról, és marad ugyanaz a bukdácsoló, olykor sötétben tapogatózó kis figura. Még szerencse, hogy azért olyan kis értehetetlen "mintha" emlékfoszlányok meg-megtalálják az utat a tudatalattiból a tudatosba. :)