J sokat beszélt nekünk az odaadottságról, de el kellett ide jönnöm, hogy teljesen megértsem. Megtapasztalhattam mind a szélsőségesen jó és rossz oldalát is.
Azt hiszem a mai ember (én) egyre kevésbé tud odaadott lenni. Ha tévét néz, nem adja magát oda a műsornak, hanem közben telefonál, szöszöl és bekészíti a másnapi ebédet. Egy-egy baráti meghíváskor sem tudjuk odaadni magunkat teljesen. Aggódunk mit szól a vendég a lakáshoz, imádkozunk, hogy ne vegye észre azt a régi foltot a falon, aggódunk, hogy nem érzi jól magát vagy figyelmetlenek leszünk és elfelejtjük valamivel megkívánni. Éppen csak magunkat nem tudjuk odaadni az örömnek, hogy együtt lehetünk, hanem belegabalyodunk félelemeinkbe. Egy kapcsolatban sem tudunk önfeledten odaadóak lenni és nem igenis eszünkbe jut, hogy kinek mikor kéne telefonálni, hogyan kéne viszonozni egy gesztust vagy lereagálni egy eseményt... éppen csak nem tudjuk megélni a szerethetek, örülök, hogy szeretsz érzését, mert már eleve azon rettegünk, mi van ha mégsem, ha nem örökké, vagy ha urambocsá kiderült, hogy de mi mennyire.
Most nem is igazán tudom mi a különbség lényegében az odaadottság és az önfeledtség között. Azt a fantasztikus érzést viszont ismerem, hogy nincs az a hasfájás ami tudatosodna bennem tanításkor és nincs az az ölelés ami közben eszembe jutna, hogy mit kell venni holnap a közértben. Vajon hogy kell éppen csak ott lenni, ahol van az ember és ezt állandósítani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése