... én és jómagam. Már megint ideje volt, úgy tünik a belső finomhangolásoknak se vége se hossza. Reggel S elindult, együtt reggeliztünk, zuhi, majd mosás mindkettőnk törölközőjével. Mire kész lettem a teregetéssel és mindenféle női praktikákkal 11 óra lett és bepánikoltam. Úristen ennyi az idő és én még nem mentem sehova, mi lesz, már a tengerre sem érdemes elindulni. Aztán leültünk és megbeszéltük. Úgy tünik valaki még idebent mindig nem fogta fel, hogy nyaral és ráér. Állandóan elő-előbukkan és teljesítene valami nem tudom milyen időbeosztást. Mire mgbeszéltük a dolgokat felhúztam a fürdőruhát, felöltöztem és nekivágtam Cascaisnak. Hogy ne ugyanabban a megszokott megállóban szálljak fel, visszafelé mentem egy megállót és megnézegettem a kirakatokat.
Algésban útbaigazitottam egy portugált és kb akkorára dagadt az öntudatom, hogy majdnem dupla jeggyel kellett utaznom.
Cascaisba érve most először támadt sirhatnékom, de annál erősebben. A víz tele volt száz cigarettacsikkel, műanyag üveggel, cukros papírral. Hirtelen olyan tehetetlen düh fogott el, hogy majdnem tényleg nekiálltam zokogni. Minden strandon van szemetes... szelektív. Itt is. Közel. Ennyire nem számít hol élünk, ennyire arrogánsak lettünk a környezettel? Nem vagyok zöld aktivista és sokan nálam sokkal jobban odafigyelnek a szelektív hulladékgyűjtésre például, de hirtelen lepergett elöttem mit is művelünk. :( Hát inkább nem is folytatom.
A strandon azért elhesegetve a szemetet úsztam egyet, majd mint aki jól végezte dolgát hanyatt vágtam magam és rögtön el is aludtam. Arra ébredtem, hogy valaki éktelenül horkol: én. A történet jó oldala, hogy soha nem ébredtem úgy, hogy ennyi vigyorgó arc vegyen körül. Ettől olyan vidám lettem, hogy kitaláltam belevágok az ötösnek észrevétlenül, hol máshol mint a napos tengerparton.
Háromnegyed hétkor indulás hazafelé. Igazán romantikus érzés ahogy az ember feneke alatt nyikorog a homok a vonaton és a buszon, így továbbmentem négy megállót a bevásárlóközpontig. Alap kaja mellett vettem egy hiper-szuper illatos sampont is, mostantól egy egész gyógynövény erdő nyíllik a fejemen. :)
Annyira élveztem, hogy hétköznap, estefele és én bevásárolok. Kedvem lett volna kicsit kiabálni, hogy hahó emberek, hétköznp én meg itt állok a sorban veletek és nem éppen tanítok. Egészen normális embernek éreztem magam. Remek volt. :)
Kifelé jövet éreztem, hogy most áll meg a busz, Miss Ego meg is szólalt rögtön: pffff, úgyis megvár. Pont volt időm még elengedni magamelött a buszt és akár integethettem is volna a sofőrnek. Hát má sosenem tanulom meg? A padon volt időm bőven megígérni magamnak, hogy de igen. Majd beszámolok hogy sikerült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése