Igazi meseország felnőtteknek.
Mikor megérkeztünk elég ijesztő volt. Lisszabonban kék éggel indulunk a vonattal, és egyre közteledtünk a fekete felhő alá: Sintrába.
Akkora nagy volt a köd, hogy mire felértünk a Quinta da Regaleirahoz, minden ruha nyirkos volt rajtunk. Visszamagyarosodtam. Nagyon nem vettem jó néven az egy óra késést a többiektől, de eszembe jutott megéri-e rosszul kezdeni egy amúgy szépnek igérkező napot, és rossz hangulatban kezdeni a sétát. Sikerült felvidítani magam.
A Quinta da Regaleira hatalmas misztikus hely, tele titkos átjárókkal, ajtóként elmozduló falakkal, vak sötét földalatti alagutakkal és földalatti tavakkal. Nagyon izgalmas kirándulás, ahol folyamatosan ébren kell lenni, vagy lemaradsz a kaland feléről. A sétát a főházban kezdtük, ahol a Vadászterem meseszép dekorációján túl a könyvtárterem tetszett. Egy nagyon szűk csigalépcsőn lehet oda feljutni és alig van megvilágítva. A hatása olyan, hogy a szoba padlója úszik a levegőben és csak a két ajtónál van rögzítve. Minden ember megtorpan az ajtóban, hogy vajon erre rá lehet-e lépni.
Nekem nagyon nem stimmelt az egész, így felfedeztem, hogy a fal mentén kb 20 centivel lejjebb tükör van körbe-körbe, így adódott a lebegő hatás, mintha a könyvek folytatódnának alattunk is.
A következő a minitemplom volt, aminek minden szegletében más-más vallás szimbólumát lehetett felfedezni. Ezután jöttek a teljesen vaksötét alagutak, amik alján víz csordogált és a falak is tiszta nedvesek voltak. Ezért jó, ha az ember helyiekkel van: ismerték a dörgést, hoztak elemlámpát. :D
A földalatti labirintus után ebédeltünk, majd a Beavatási Verembe mentünk, ami csigalépcsőn visz le a föld alá 27 méter mélyen, 9 emeleten keresztül, Dante Isteni Színjáték 9 poklára utalva.
A közelben van a "rossz beavatás" verem is, avagy a "Befejezetlen verem", azoknak akik nem valódi bevatást kapnak. A 9 emelet második emeletén van a titkos ajtó, ami még kivezet a felszínre. Egy hatalmas kőtömb, ami elfordul ha megnyomja valaki. A legalján újabb alagút rendszer van, amelyikből az egyik egy csodás kis tóhoz vezet, függőhíddal és pici kövecskékkel a tón keresztül, amiken lépkedve kell kijutni. Az első reakcióm az volt: én itt át nem megyek, mire jött a válasz: itt még soha nem esett bele senki. Rögtön mondtam volna, hogy eddig, de eszembe jutott J. tanítása a pallóval és elszégyeltem magam. Simán átlépkedtem, egyáltalán nem volt nehéz, csak ameddig bele nem fogtam tűnt számomra lehetetlennek. Naná, hogy morfondíroztam ennek a jelképrendszerén és igyekeztem ezt jól megjegyezni... kb ekkor hallottam, hogy PLACCCS és valaki beleesett a tóba. Pont a hídon álltam, amikor utolért ZP minket. Végre láthattam, megölelgethettem és összepuszilgathattam őt is, azóta vágytam rá amióta betettem Portugáliába a lábam. :)
Innen kettéváltunk: a fáradtabbja kávézóba ment, mi még felmentünk a hegy legtetejére, majd az Istenek sétányára, illetve elötte még jónéhány barlangba. Csodás nap volt. Hazafelé még egy jutalom melegszendvics és pihi itthon. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése