Azon gondolkodom napok óta mitől érezzük magunkat biztonságban. Miért van az, hogy egyes napokon nincs veszély érzetünk és csak megyünk bele a vakvilágba, más napokon az is nehézséget okoz, hogy egy ismeretlen buszjáratra száljunk.
"Mindenki a saját sz@rához ragaszkodik a legjobban." Eleget hallottam és magamból kiindulva valószínű igaz is. Az utóbbi napokban sok embertől sok féle reakció-válaszreakció történetet hallottam (nekem is van jónéhány), amikről tudják, hogy hibásak, mégis szinte lehetetlennek tűnik változtatni rajtuk. Nem hiszem, hogy egyszerű viselkedési mintákról lenne csak szó, hanem valamiféle ismerős környezeteben való mozgás igénye talán. Igaz ugyan, hogy ha mindig ugyanúgy viselkedem egy adott szituációban, nagy eséllyel pályázom mindig ugyanarra az eredményre, de legalabb azt a rosszat már ismerem, nem kell attól félni, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Ezért jó tanács a depressziósoknak, hogy írjanak maguknak szigorú napirendet? Hogy visszakapják az irányítás érzését, ne csak úgy sodródjanak apatikusan a mindenapokkal?
Valahogy mégis azt érzem a rutin az egyre bezártabbá tesz, egyre szűkebb keretek közé szorít. Amióta ezen gondolkodom igyekszem mindig találni ismeretlen helyzeteket, útvonalak (itt mondjuk nem nehéz), nem a kitaposott úton menni, a kitaposott megoldásokhoz ragaszkodni... és nem, nem mindig jó érzés, pedig SEMMIVEL sem másabb, mint amikor megyek / cselekszem a megszokott szerint. Jó, hogy évek óta tanulom, hogy a biztonság bennem kell hogy legyen, hiszen én vagyok az egyetlen, AKI életem végéig nem fog változni, még ha AMI vagyok az többször is, de mégsem értem ezt el. Egészen apró külső dolgoktól otthonos a világ, most igyekszem ezeket többnyire elkerülni. Valószínű semmi értelme, de kísérletnek jó és talán még egy lépés magamhoz. :) Ha más nem, sikerül talán egy kicsit kevésbé rutinból élni az életemet és így valóban megélni azt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése