Ma a kocsiban sokat beszelgettem A-val mindenrol. Vilagnezet, optimizmus-pesszimizmus, baratsag, szerelem, normak es szabadsag. Az egyetem utan mindannyian atmentunk egy eros melyponton amikor feloszlott a csapat, mindannyiuknal egy-tobb evig tarto igazi mely depresszioval. Van aki mar nem el kozulunk, van aki ehezett sokaig es olyan is van, aki most is komoly bajban van. Iden valahogy megis ujra egymasra talatunk. Nem miattam, mar januarban kezdodott, de a teny, hogy itt vagyok is segit benne, hogy egeszen mas csoporthoz tartozo emberek, akik negy evig csak latasbol ismertek egymast most jokat beszelgessenek. Az egesz csapatra jellemzo hogy evekig nem kerestuk egymast, csak-egy ket meber tartotta nemi rendszereseggel a kapcsolatot. Most megis itt vagyunk.
Nekem nagyon uj erzes az, hogy most masok vigyaznak ram. Nem erzem magamat adosnak, nem ul a torkomon, hogy visszaszolgaljam amit kapok, es tenyleg nincs semmilyen ara. Van ido egymasra, mert megteremtjuk. Van ido a hogy vagyra, meghallgatni a valaszt. Nem suta mozdulat megsimogatni a masik karjat, kezet es nem is valamifele barbis cukormaz, mert kozben csak ugy repkednek a pontosan celbatalalo csipkelodesek.
M es S soha nem talalkoztak. M-el en is csak tegnap. S keramiamuvesz, M alma a keramia. Amikor meseltem M-rol, S elso reakcioja az volt akkor majd eljon a muhelybe, ott alszik a lakasomon es kiprobalhatja. Es komolyan gondolja.
Azt hiszem azert kellett visszajonnom, mert majdnem 15 evig biztos voltam benne, hogy ez Portugalia... de ma kiderult nem ez Portugalia... ezek a barataim. Itt sem ez az atlag, bar valahogy sokkal tobb mosoly jut egymasra, az idegenekre a boltban, a metroban, mindenhol.
Nem (csak) itt lenni szeretek, hanem azt az En-t szeretem, aki itt lehetek.
Delelott megkaptam az elso allando lakhatasi ajanlatot... delutan az elso munkalehetoseget (tanitas maganiskolaban szeptembertol, alomfizetesert).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése